A programzenéket hagyományosan a romantikus szimfonikus költeményekkel hozzuk összefüggésbe, pedig már jóval korábban, a barokkban is szívesen komponáltak karakterdarabokat. Ezek a művek még nem minden esetben rímelnek rá annyira a megjelenített jelenségre, mint későbbi
rokonaik, de sok esetben igazán kifejezőek. Händel Vízizenéje összesen három szvitből áll, melyek közül az első szerepel a koncert programjában. A műnek a vízhez annyi köze van, hogy amikor I. György király ünnepséget rendezett a Temzén, Händel zenéje szólt egy külön zenehajón. A mű állítólag annyira tetszett a királynak, hogy háromszor is eljátszatta az ünnepség folyamán. A szvitben a nyitány mellett különböző táncok vannak, és a leírás szerint ezeket olyan sorrendben játszották, hogy amikor a király hajója közelebb került, akkor csendesebb tételek szóltak, míg ha távolba hajózott, akkor a harsányabb zenék kerültek elő. Händel a hangosítás hiányát azzal is orvosolta, hogy a kor szinte összes hangszerét alkalmazta a műben. Telemann „Hamburgi apály és dagály” című vízizenéje hasonló Händel szvitjeihez, de itt a tételek külön címeket is viselnek, mint például A szerelmes Neptunusz, A kellemes zefír, vagy A vidám hajós emberek. Telemann zenéjében úgy jelennek meg ezek a karakterek, hogy a táncok hagyományos lejtése és formája is megtartja az eredetiségét.
Gluck Don Juan legendát feldolgozó balettje az emberi érzelmek viharaiban játszódik. Megjelenik benne a szerelem, a kőszobor érkezése és a pokolba szállás is. A mű balett-történeti érdekesség is, hiszen Gluck itt alkalmazott először narrátort egy balettben, ami sokkal közelebb hozta a művet a közönséghez. Valószínűleg ez a mű lehetett az előszele Gluck műhelyében a következő évben megírt Orfeusznak is, amellyel alapjaiban változtatta meg az opera seriák távolságtartó világát.