Kelemen Barnabás és a Concerto Budapest

A keszthelyi bérlet zárókoncertjén folytatódik Keller András és a Concerto Budapest sorozata, amelyben előadják a romantikus zeneirodalom legnagyobb hatású műveit. Johannes Brahms egyetlen hegedűversenye sok más nagy művéhez hasonlóan csak jóval a bemutató után hozta meg a sikert, és vált a repertoár népszerű darabjává. A korabeli kritika nehezményezte, hogy a hegedűszólam hangszerszerűtlen, és sokkal nehezebb, mint amennyire mutatós, továbbá, hogy mit keres az emlékezetes oboaszóló egy hegedűversenyben, hiszen ez nyilvánvalóvá teszi az egész művön végigvonuló jellegzetességet, hogy a hegedű nem uralkodik a zenekar fölött, illetve a zenekar túl sokszor lép előtérbe.

Ma már a hegedűszólisták tudása annyival fejlettebb, hogy a technikai nehézségek nem tűnnek aránytalannak, és a komplex szimfonikus mondanivaló egy versenymű esetében is elvárás, így a zenekar „felülreprezentáltsága” inkább becsületére válik a műnek. Az egyébként gyakran borongó Brahms ebben a művében inkább lírai, időnként drámai, a végén pedig szilaj, már-már magyaros arcát mutatja meg. Csajkovszkij hat szimfóniájából az utolsó három önéletrajzi jellegű, amelyekben a sorssal való megküzdést és megbékélést járja körül. A 4. szimfónia az első a sorban, amelynek a zenei mottója kapcsán így írt a szerző: „ez az egész szimfónia magja, fő gondolata. Ez a sors… ami Damoklész kardjaként függ az ember feje fölött rendíthetetlenül, s folyamatosan mérgezi a lelket. Soha nem győzhetjük le – csak nyomorúságosan elszenvedhetjük.” S bár ez a mottó újra és újra előjön a szimfónia folyamán, a zene mégis azzal a gondolattal zárul, hogy a sorsot le lehet győzni.

Brahms és Csajkovszkij zenéjével tapasztalja meg Ön is a mélységeket, magasságokat, és töltődjön fel két pozitív végkicsengésű művel!

Figyelje meg ahogy Csajkovszkij legyőzi a sorsot! (Csajkovszkij: 4. f-moll szimfónia, Op. 36)